Blog

2 másodperc. Ennyi időre sokkal melegebb lett, mint a Napban, tőlünk alig néhány méterre, a tokamak belsejében. Egy röpke 16 órás buszút után megérkeztünk a Lausanne-i egyetemre (EPFL), ahol egy kutatócsoport lényegében azon dolgozik, hogy az unokáinknak se gyertyafénynél kelljen fészbukkozni.

Tulajdonképpen energiánk legnagyobb része abból a hatalmas fúziós reaktorból ered, amit többnyire egyszerűen csak „a Nap” néven szoktunk emlegetni. Egy működő fúziós erőmű jól jönne a Földön is, de van egy apró technikai probléma: földi körülmények között kb. 100 millió fokos plazma kell ahhoz, hogy a fúzió végbemenjen.

Ezt elérni nem olyan nagy gond. Mint a kollégiumi főzés, ez is megoldható egy mikrohullámú sütővel, persze a tied 750 W-os, ez meg 4,5 MW. A probléma leginkább az, hogy ezt a hőfokot a jénai üvegtál se bírja… tehát vegyünk egy nagyon erős mágneses mezőt, ami a plazmát egy kör-, pontosabban egy hélix-pályán tartja minél tovább (a jelenlegi rekordjuk 2 másodperc…), ehhez kell a hatalmas fánk alakú mágnes, a tokamak, amit két „plazmavillanás” között az ólomfalon belülről, közelről is megcsodálhattunk.

Ezután megebédeltünk az egyetemi menzán, aztán megnéztük Lausanne belvárosát. Az időjárás lényegesen hidegebb volt, mint a fent említett tokamak belseje, de ettől függetlenül a város gyönyörű. Utána pedig elfoglaltuk a szállásunkat a CERN-hez közeli Meyrinben, pontosabban alatta, ugyanis erre a két napra egy használaton kívüli atombunkerben aludtunk a föld alatt. De tényleg. A szállás abszolút biztonságos volt, atomtámadás ellen is védett, valamint minden szükségessel (víz, áram, na meg Wi-Fi) fel volt szerelve, aludtunk már persze kényelmesebb helyen is. (Sok jó ember kis helyen is elfér, de azért 50 ember 2 szobában…) De abszolút túlélhető volt a helyzet, még világvége esetén is az lett volna, ami azért nagyon megnyugtató tudat.

Másnap megnéztük a CERN látogatóközpontját, és meghallgattuk egy ott dolgozó magyar fizikus előadását is, azután pedig egyénileg megnéztük Genfet, a 140 méteres vízoszloppal együtt, ami a kedvenc szökőkutam, ha van ilyen…Voltunk a Természettudományi Múzeumban, ahol külön tárlat volt az exobolygóknak, valamint megtudtam, hogy a víziőz milyen ijesztően néz ki. Azután felmentünk a templomtoronyba is, ami elég sok lépcsőt, meg aztán elég szép kilátást jelentett.

A harmadik napon búcsút intettünk atombunkerünknek, azután megnéztük a CERN két kísérletét, egy kisebb részecskegyorsítót (LEIR) és egy részecskelassítót is (igen, ilyen is vanJ) ez volt az Antiproton Decelerator (AD), ahol antianyagot állítanak elő: antiprotonból és az antielektronból hoznak létre antihidrogént, és azt vizsgálják.

Mi is az az antianyag? Nagyon leegyszerűsítve: egy hidrogénatom úgy néz ki, hogy egy nagyobb pozitív töltésű proton körül „kering” egy sokkal kisebb, negatív töltésű elektron. Ezeknek a részecskéknek megvannak a párjai: az antiproton (nagy és negatív) és a pozitron (kicsi és pozitív); ezekből lesz az antihidrogén. Ameddig a szemünk (meg a távcsöveink) ellátnak, mindenhol anyagot látunk, és nem antianyagot, a fizika egyik nagy nyitott kérdése, hogy miért nincs több antianyag az univerzumban, hiszen elvileg ugyanannyinak kellett volna keletkeznie…

És hogy mire jó ez az egész? Az orvosi diagnosztikában már régóta használnak pozitronokat (PET), de lehet, hogy a jövőben antiproton-besugárzást tudnak majd használni daganatok ellen is, ami a remények szerint sokkal kevésbé károsítja a környező szövetet. (ACE)

Ezután átbuszoztunk Franciaországba, megnézni a Nagy Hadronütköztető (LHC) egyik 22 000 tonnás föld alatti detektorát, a Kompakt Müon Szolenoidot (CMS).

Az LHC a CERN , sőt az egész világ legnagyobb kísérlete: egy 27 km-es gyűrűben, 50-100 méterrel a föld alatt gyorsítanak protonokat (meg néha ólomionokat) egyszerre két irányban, amiknek hatalmas, 7 TeV-os energiája lesz (ekkor a fénysebesség 99,9999991%-ával haladnak), aztán a két proton-csomagot összeütköztetik, és ekkor ebből a hatalmas energiából mindenféle részecskék alakulnak ki, amiket ezekben a detektorokban vizsgálni lehet. A két nyalábot ütköztetni nagyjából olyan egyszerű feladat, mint az Atlanti-óceán két partjáról eldobott gombostűket ütköztetni félúton…

Mikor mi ott voltunk, az LHC épp nem működött (nem bántuk annyira, mert ezért tudtunk lemenni a CMS-hez), abból az egyszerű okból, hogy télen nagyon drága az áram. Amikor működik az LHC, a szupravezető elektromágnesek hidegebbek, mint a világűr (1.9 K = -271.25 °C, a világűrben -270.5 °C van), és a vákuum is nagyobb, mint a csillagközi térben; ezt egy 27 km-es gyűrűnél nem olyan könnyű elérni.

Ajánlom mindenkinek a részvételt jövőre, azt hiszem, elég sok élménnyel tértünk haza.

Gárdos András